Kombinált hangszerek
 

A harmóniumot már a kezdeti időkben kombinálták más hangszerekkel. A Physharmonica regiszter először az orgonaépítészetben nyert teret, Jacob Deutschmann, Eberhard Friedrich Walcker és az ifjú Cavaillé-Coll egyetlen nagyorgonájából sem hiányozhatott. Bécsben és Párizsban hamarosan zongorákba építenek Physharmonikát vagy Orgue Expressifet.

Az első komoly kombinált harmónium-zongorákat fej-fej mellett készíti Debain és Alexandre. Míg Debain Harmonicordejának fő pártfogója Lefébure-Wély, addig Alexandre Lisztet nyeri meg patrónusának, aki után hárommanuálos mammuthangszerét Piano-Lisztnek kereszteli el. Debain Harmonicordeja önálló hangszerként kerül be a koncertéletbe, míg az Erard versenyzongorából és egy kétmanuálos Alexandre Mélodiumból összeépített mammuthangszer  Liszt weimari szalonjában a zeneszerző hangszínlaboratóriumának szerepét veszi át. Lefébure-Wély először zseniális improvizációival nyeri meg a közönséget, majd három Suite-et is komponál Harmonicordera, Rossini Kis ünnepi miséjének első bemutatóját pedig Lavignac egy Debain-Harmonicorde mellől vezeti. Debain Harmonicordeja egy klasszikus négyregiszteres francia harmónium, amihez egy egyhúros pianínó van hozzáépítve. A basszus és diszkant osztású klaviatúrán tetszés szerint használhatjuk vagy a zongorát, vagy a harmóniumot, vagy keverhetjük egymással a két hangszert, így a kombinációs lehetőségek sora szinte kimeríthetetlen. Alexandre később Debain sikerének hatására elkészíti a Piano-Lisztnél jóval könnyebben mozgatható Piano-Orgue-ot, melyből nyomban Liszt is rendel egyet. Ez a hangszer ma a Zeneakadémia Liszt Ferenc Emlékmúzeumában van kiállítva.

 

Debain Harmonicorde (1850)
Szabó Balázs gyűjteményéből





A cseleszta feltalálását követően hamar nagy népszerűségre tesz szert, ami nem utolsó sorban Tschaikowsky érdeme, aki három évvel a hangszer feltalálását követően szólisztikusan használja a Hattyúk tavában. Mustel, a cseleszta feltalálója azonban nem elégszik meg önmagában a cselesztával, azt hamarosan összeépíti tökéletesített mesterharmóniumával. Az új hangszert Orgue-Célesta-Mustel-nek kereszteli el. Ezek a hangszerek végre lehetővé teszik a modern zenekar teljes hangzáspalettájának megszólaltatását egy játékos keze alatt. Egy csapásra átveszik az ütött kopott zongorák helyét a színháztermekben és kabarékban, majd a némafilmkorszak beköszöntével minden valamirevaló francia mozitermeben egy Orgue-Célesta-Mustel szolgáltatja a megfelelő aláfestőzenét. Mustel mintájára a Schiedmayer harmóniumgyár is elkészíti saját cselesztával kombinált mesterharmóniumát, amit Schiedmayer Dominator Meisterharmonium néven forgalmaznak. Míg Mustel hangszerei fényes felhangdús hangzásukkal a francia zenekari hangzást tükrözik, addig Schiedmayer hangszereinek sötét, szinte fekete hangzása a német későromantika Wagner-zenekarát szólaltatja meg. A Dominatorok hamar meghódítják a német mozikat, így például a híres horrorfilm, a Nosferatu  1922-es berlini bemutatóján is egy Dominator szól. De olyan komponisták is rendszeresen kapcsolatban vannak a hangszerrel, mint Richard Strauß vagy Arnold Schönberg. Berlin egyik leggyakorlottabb Dominator játékosa Paul Schmidt, aki 1912-ben egy háromkötetes harmóniumiskolát ad ki, saját Dominatorával több Richard Strauß mű ősbemutatóján (Ariadne Naxos szigetén, Intermezzo stb.) játszik. Halála után hangszerét Fritz Heitmann, Straube és Reger kíváló tanítványa, a berlini dóm orgonistája vásárolja meg. Heitmann halálát követően a hangszer egy NDK-s sakkbajnok író tulajdonába, majd 2009-ben Szabó Balázs gyűjteményébe kerül.
 

 





















Paul Schmidt és Fritz Heitmann
Schiedmayer Dominatora (1912)
Szabó Balázs gyűjteményéből

Orgue-Célesta-Mustel (1912) 
Szabó Balázs gyűjteményéből