I. A harmónium elődei

A harmónium a legfiatalabb historikus billentyűs hangszerek közé tartozik, első előfutárai a XVIII. század végén jelentek meg, mai formájának kialakulása pedig a XIX. század közepére esett. Christian Gottlieb Kratzenstein 1780-körül Szentpétervárott, a távolkeleti szájorgonák (Sheng) mintájára készített először Európában átcsapó nyelvsípokat. Az átcsapó nyelvsípok forradalmian új zenei lehetősége abban rejlett, hogy a szélnyomás változtatásakor hangolásukat megtartva dinamikailak árnyalhatóvá váltak. Ezzel szemben a hagyományos orgonasípok a szélnyomás változtatásával elhangolódnak, dinamikailag nem árnyalhatóak ezzel az eszközzel. Vogler abbé ösztönzésére az átcsapó nyelvekből készült regiszterek bekerültek az új és az abbé elképzelései szerint "szimplifikált" orgonákba, amiken az új találmány - a kor legfőbb követelményeként - dinamikus játékmódot tett lehetővé. A gyorsan népszerűvé vált új regisztert minden orgonaépítő saját ötletei alapján adaptálta hangszerihez, egységes megoldás nem létezett.


Bécsben Haeckel, Deutschmann és Titz nem csak orgonáikba építették be az új regisztert, hanem Physharmonica néven készítettek egy csak átcsapó nyelvekkel működő új hangszert. Grenié Párizsban a bécsiek Physharmonicájához hasonlóan megalkotta az Orgue expressifet, az ifjú Cavaillé-Coll pedig a Poïkilorgueot, amik mind azonos elven működtek, és a harmónium előfutárainak tekinthetők.

1842-ben Alexandre-François Debain szabadalmat jelentett be egy új nyelvsípokkal működő billentyűs hangszerre, aminek a "Harmonium" nevet adta. Innen számítjuk a mai értelemben vett harmónium történetét és nevének eredetét.
 
 
  Peter Titz Physharmonica (1855)
  Szabó Balázs gyűjteményéből

 



...egy kis technika

Egy harmónium értékét nem szekrényének nagysága, regiszterhúzóinak mennyisége, manuáljainak száma, hanem egyedül a szélrendszere határozza meg. Ez alapján a harmóniumok két fő családba sorolhatók: Az első, a Debain-féle régebbi, a fúvó légrendszer, illetve az újabb és manapság elterjedtebb, a szívó légrendszer.
 

A fúvó légrendszerű hangszerek zenei szempontból kimeríthetetlen lehetőségeket rejtenek, nemes külső megjelenésükben pedig igényes famunkájukkal és klasszikus egyszerűségükkel ragadják meg a tekintetet. Felhangdús hangzásuk, széles dinamikai skálájuk, a regiszterek sokszínűsége és a Grand Jeu hatalmas hangereje alkalmassá teszik őket a legnagyobb terek betöltésére, kamarazenére, nem csak szólóhangszerekkel, de kórussal vagy zenekarral is. Kidolgozásuk mind szerkezetileg és a bútorzat megmunkálásában is a legapróbb részletekig magas szinvonalú, ezért előállításuk költséges. A dinamikus, "expressif" játékmód magasfokú művészi felkészültséget és gyakorlatot követel meg. A játéktechnika nem azonos sem a zongoráéval, sem pedig az orgonáéval, ebből következik, hogy gyakorlott billentyűsök is csak intenzív gyakorlást és a technika elsajátítását követően tudnak zeneileg értelmezhető hangokat kicsalni a harmóniumból.

        


                

  

 

Átcsapó nyelvek Titz Physharmonicájából.


A szívó légrendszer ezzel szemben sötétebb, kerekebb, visszafogottabb hangzása, szűk dinamikai skálája és kis hangereje művészi szempontból jóval kevesebb lehetőséget kínál. Elsősorban kis kápolnákban vagy tantermekben mint orgonapótlék kerül használatba. Külső megjelenésükben mutatós de a fa megmunkálása szempontjából jóval egyszerűbb, gyakran giccsbe hajló szekrényekben a szerkezet is jóval egyszerűbben épül fel, mint a fúvó légrendszernél. Az előállításuk egy fúvólégrendszerű harmónium töredékébe kerül, és különösebb gyakorlat nélkül bárki rögtön tud játszani rajtuk. Könnyen érthető, hogy miért ez a típus az elterjedtebb a két rendszer közül.


  

Olvassa tovább a harmónium történetét, hogyan fejlődött tovább Debain találmánya!